Lágy, nyári szellő simogatta meg a málnabokor alatt szundikáló sündisznó apró arcocskáját. Szemecskéi megrebbentek, lassan, óvatosan nyitotta ki őket. Meleg volt, és túlságosan világos. Tudta, hogy még édesanyjához bújva, testvérkéjét lökdösve kellene aludnia, de egyedül kuporgott az árnyékban. Csak néhány pici hangya araszolt el mellette egy földre pottyant érett málnaszem felé.

Egy darabig várt, hátha előkerül a sünmama és a testvére, de hiába. Sehol sem látta őket. Így hát összeszedte minden bátorságát, és kimászott a málnabokor alól, ami eddig a védelmet nyújtotta számára. Az erős napfény bántotta a szemét, hiszen eddig csak éjszaka merészkedett elő, de emiatt csak egy pillanatra torpant meg, aztán továbbindult. Ügyetlenül bukdácsolt a zöld fűszálak között, miközben kitartóan kereste a többieket. Tudta jól, hogy hangoskodnia csak akkor szabad, ha vészhelyzet van, de úgy érezte, hogy ez pontosan az a helyzet, így először halk, majd egyre hangosabb sípoló hangot adott ki, hogy a mamája megtalálja őt. Nem sokkal később motoszkálást hallott, és az a különös hang egyre jobban közeledett felé. De sajnos nem sün volt. Peti, a kisfiú lett figyelmes a vékony hangocskára, és elindult a süni irányába. A fiú, amint meglátta a szomorú és riadt kis állatot, kiabálni kezdett:

- Anya! Anya! Nézd, mit találtam! Gyere gyorsan!

Az anyukája mit sem sejtve jött ki a házból az udvarra, hogy megnézze mit talált a fia. Lepillantott a földre, ahova Peti mutatott. A kis sündisznó addigra már összegömbölyödött és mozdulatlanul várt. Szinte levegőt sem vett.

- Milyen kuszák a tüskéi! – mondta mosolyogva a kisfiú anyukája.

- Lehet, hogy éhes! Adjunk neki tejet! – javasolta Peti, és már szaladt is be a konyhába.

Pár perccel később vissza is ért az udvarra, és a fehér befőttesüveg kupakot, amibe a tejet öntötte, a továbbra is mozdulatlan süni elé tette.

- Igyál picike! – kérlelte a sündisznógyereket a fiú.

Hosszú percekig vártak néma csendben, rezzenéstelenül, mire a kis sün nem bírt tovább ellenállni a finom illatnak, és elkezdett lefetyelni a tejecskéből. Miután jóllakott, óvatosan közelebb ment Petihez, és apró orrocskájával megszimatolta a kisfiú cipőjét. Mostanra már biztonságban érezte magát. Ahogy Peti hátrébb lépett, a pici süni úgy követte őt.

- Vigyük vissza a málnabokorhoz, biztosan onnan mászott ki! – szólt Petihez az anyukája – Valószínűleg ott pihen a családja is.

A kisfiú izgatottan, de óvatosan csúsztatta a kezét a kis tüskés állat alá, majd felemelte. A süni egy cseppet sem félt. Kényelembe helyezte magát Peti meleg tenyerében, és álomba szenderült.

Egy picit hagyták pihenni a jóllakott sündisznócskát, majd szép lassan visszatették a málnabokor alá. Ekkor megijedt a kis sün, és mivel a családját továbbra sem látta, sírva futott az akkorra már távolodó kisfiú és anyukája után. Nem akart teljesen egyedül lenni.

Peti és édesanyja úgy döntött, hogy egy kartondobozban fogják tartani a sünit, amíg a sünmama el nem kezdi keresni a kölykét az udvarban. Raktak a dobozba földet, faleveleket, egy kis tejet és pár szelet almát is. A kis süninek tetszett az új otthon, csak a mamáját és a testvérkéjét hiányolta nagyon.

Mikor a nap már nyugovóban volt, hazaért Peti apukája is. Még szinte be sem lépett a házuk ajtaján, de a kisfiú már kérlelni kezdte:

- Apa, ugye megtarthatom a sünit?! Kérlek, engedd meg!

Az édesapa szemügyre vette az épp szundító tüskés kis lényt, és így felelt:

- Egy ilyen kis állat nagy felelősséggel jár. Naponta többször is meg kell etetni és itatni, legalább kétnaponta ki kell takarítani a helyét. Ha úgy gondolod, hogy gondját tudod viselni, ám legyen, de csak is addig, amíg mamája elő nem kerül.

A kisfiú természetesen mindent megígért, és már aznap este átkutatták a hatalmas udvar minden pontját, de a sünmamát sehol sem találták.

Teltek a napok, a hetek, de nem bukkant fel újabb sün az udvarban. Sem kicsi, sem nagy. A süngyerkőc viszont időközben nevet is kapott. Vadóc külseje és szúrós, borzas kis tüskéi miatt Borzikának nevezték el.

Borzikának nagyon jó dolga volt az új családjánál. Háromóránként langyos tejecskét kapott babapiskótával vagy egy kevés kis barackkal. Volt, hogy szalámival kínálták, de azt nem szerette. Peti apukája titokban még meztelen csigát is fogott a süninek, ám a csigából nem lett vacsora, másnap reggel már a nappali közepén mászott. Még szerencse, hogy az édesapa hamarabb kelt fel, mint felesége, mert lett volna nagy reggeli ébresztő! Ha pedig a süni épp mélyen aludt, akkor sem maradt éhen, egy rövidke mondókával csalták elő, ami így szólt:

- Borzika, Borzika, Borzi-Borzi-Borzika!

Ezt még a legmélyebb álmában is meghallotta, és ilyenkor mindig előbújt a száraz növényekből készített kis vackából, hogy a hasát megtömhesse.

Ahogy nődögélt, egyre többet sétálhatott egyedül az udvaron. Már nem kereste sem a mamáját, sem a testvérkéjét. Élvezte a szabadságot, a friss levegőt és a csiklandozó fűszálakat. Olykor még egy-egy kövér gilisztából is sikerült lakmároznia.

Mikor Peti és a szülei látták, hogy a befogadott, s már-már nagyra nőtt sündisznó önállóan is képes táplálékhoz jutni, és nem próbál a kapu alatt kibújni, hogy a veszélyekkel teli utcára jusson, úgy döntöttek, nem teszik vissza többet a kartondobozba, de ezentúl is gondoskodni fognak róla. Minden este továbbra is elhangzott a dalocska, ami oly’ kedves lett az árva süni szívének, na és persze a pocakjának, hogy minden alkalommal előbújt, mikor meghallotta. Emlékeztek még hogy volt?

- Borzika, Borzika, Borzi-Borzi-Borzika!